Társkereső blog. Társkereső oldal, ahol egyszerű a társkeresés. Misztikus révület







Misztikus révület

2009. 07. 07. 22:21

Misztikus révület

 

 

Az ébredés pillanata minden reggel végtelen tiszteletet ébresztett a lányban. Visszatért, ma is visszatért odaátról, ahol annyira jó lenni, ahol csak a lenni van. Ahol a gondolat valóban teremtő és ahol teremtenek ővele. Tiszteli a hajnalt, egy új napot itt a földön, tiszteli az életet. Még pontosan emlékszik az odaát történtekre, de pillanatról pillanatra érzi a halványodást, ahogy tudata lassan átveszi az irányítást. A folytonosságra törekszik, ezért kel a Nap előtt. Mire lábra áll, már csak az érzések maradnak, mire a konyhába ér, már azok is foszlanak. Lassan átérzi az új napot, mire a teáját kortyolja, abszolút földi emberré vált, érzi az áldott test ritmusát, a gyomornedvek éledését, a belek mozgását, illatok és szagok, látványok és benyomások, anyagba döngöltetett alázat.

Anyag, amivel ma sok dolga lesz, és pusztán ennyi elég volt, hogy minden idegvégződése mozdulatba jöjjön. A fiú, az a másik anyagba formázott csoda, tapinthatatlan, megfoghatatlan, érinthetetlen. Isten jókedvében teremtette. Egész lényét átjárta a szeretet, hálás volt a fiúnak, hogy hagyja ezt, hagyja és viseli a szeretetet. Tapasztalta, milyen nehéz szeretve lenni. A lány a kezdettől fogva igyekezett szabadon szeretni, nem elvárni, nem formálni, nem alakítani, csak szeretni. Türelemmel figyelni a fiú tévelygéseit, lenni, mikor szükség van rá, adni, mikor igény van rá, a szívével gondolkodni és az agyával érezni. Folyamatosan uralni az elragadtatást, hogy ismét része lehet egy elveszett és megtalált lélek. Semmi sem állíthatja meg azt, aminek eljött az ideje, semmi nem korlátozhatja a létezőt.

Azért megpróbálták mindketten. Hónapokon át csaták az érzésekkel, csaták az okozat törvényével, csaták a felismeréssel, csaták a vonzás hatalmával, értelmetlen és fullasztó, kimerítő csaták saját maguk ellen. A nem lenne szabad és az én mást akarok ellen. Némi felüdülést csak a tűzszünetek hoztak, mikor szétterjedtek térben és időben, hogy élő áradatként olvadjanak össze, szavak nélkül, fenségesen, hogy friss energiához jussanak a folytatáshoz. A lány úgy érezte, hogy az ő dolga a béke, a férfié a harc. Háborgó űzött lelkével még csak elbánt valahogy, de a teste villámló pazar pompában zúgva harsogott. Egyszerre volt tűz és víz, felperzselt és körülölelt, a Vágy Démona, mely oly erővel tartotta fogva, amivel nem bírt. Épp csak tíz perce ébredt, és máris szégyelli magát. Mindig ez a kettősség. Mikor a teste öntudatra ébred, szárnyra kap és birtokolni akar.

Lekuporodik a kis oltár elé, meggyújtja a gyertyát, nekilát felébreszteni szunnyadó szellemét. Választ vár, minden új nap hajnalán ezért ül ide, a válasz reményében.

- Megnyugszom és ellazulok, bensőmbe tekintek és bármit találok ott, boldog alázattal fogadom, mert az ÉN vagyok -

Mély lélegzet, bent tart, hosszan kifúj, csinálta gépiesen, jól begyakorolt mozdulatsorok, a test nélküliség gyönyöre. Test, ahogy idáig ért a gondolatban, már látta is a fiút, - ártatlant ölel kéjjel - minden apró részét pontosan fel tudta idézni. Úgy látta maga előtt, mint egy élő, lélek-ző festményt, a mozdulatait, ahogy jár, ahogy a keze elindul, ahogy néz, a szemei... Ahogy a kép megjelent, igyekezett elzavarni, sikerült is egy halványszürke felhőbe burkolnia az oly kedves Lényt. Nem érezte ott jól magát, nem kapálózott, nem kiabált, nem harcolt, csak nézett. A lány őrzött egy ilyen pillantást, kitörölhetetlenül bevésődött lelke legmélyebb redőibe. Pár hete, vagy hónapja, mikor éppen ő akart „nem szeretni", mikor éppen ő akart jót a fiúnak. Nem volt több egy villanásnál, de azalatt átélte a káprázat borzalmát, az egész világ fájdalmát, a mit tettem kínját. Jeges rémület bilincse, megfagyott pillanat, szeszélyes villámok, ereje a nem-cselekvésnek. A tömegben csak azt a gyönyörű szempárt látta, aminek a fájdalmát ő okozta. Pokoli volt, amit a fiú érzett, de már legalább ketten érezték, nem mintha ez enyhülést hozott volna bármelyiküknek. Egy kép, ami örök érvényű, hiába igyekezett betömni odúját, bezárni kapuját, élét tompítani, görcseit feloldani, ez a kép most is éppoly élesen és tisztán él, mint akkor.

Szelíd fájdalommal nézett a szempár a szürke felhőből, nem haragudott, megbocsátott, csak fájt. Fájt és szeretett. Az elfogadó szeretet áradt belőle, a „legyen meg a te akaratod szeretete, de azért tudatom veled, hogy nekem fáj" üzenettel. A lány egójának végső maradéka gyötrelmes sóhajjal vált köddé, csak egyet akart; bármit megtenni egy titkos cinkos mosolyért, látni szemének csillagfényét.

Hagyta, hogy a gondolatok elragadják, hagyta, hogy a megélt érzések életre keljenek, zabla nélküli kentaurok módjára szárnyra keljenek. Ha így alakult, hát had repüljenek! Kíváncsi volt, mi van még odabent? Kiszabadította a fiút a felhőfogságból és összenéztek...szelíd szépsége azt sugallta, már biztosan tudja, hogy ott lakozik bennük a Mindenség, és a Mindenség Szívével eggyé váltak. Vakító fehér fény töltötte be a teret, érezte a tisztaságot, a végtelen isteni tolarenciát, a teremtő megnyilvánulását, egy amorf, alaktalan lényt. Kezek, lábak, fejek, szemek, mikor a kettő Eggyé lesz, az erő, mely könnyűvé tesz, a megnyugvás, hogy hazaértek, ami elérhető idelenn. Sűrített cselekvés, így maradni, nem mozdulni, könyörögni kegyelemért.

Lassan visszatért, már érezte a nap melegét a tarkóján, különváltak, Ő megfordult és elindult a messzeségbe. Semmi nem volt körülötte, mintha felhőkön járt volna, ment sétálva, nyugodtan, mint aki tudja, nem hagyott hátra semmit, minden, mi értékes vele maradt. Kísérte szemével, a szédítő kaland rettentő terve megint zavarba hozta. Ma érintheti ész veszejtve, ma eggyé lesznek a testek. Uralni fogja ösztöneit, megtartva tudatát, átélve a vágy és vonzás minden pillanatát, a transzcendens egyesülést. Ma valami olyat akar adni a fiúnak, amiben még egyiküknek sem volt része, de ezáltal majd bármikor újra és újra lehet. Csak a gondolat, hogy Ő van, önállósította a testét. Vajon el kéne ezt fojtani, vagy természetes velejárója az emberi létnek, a szeretetnek? Most hagyta, had terjedjen, növekedjen, hogy figyelhesse. Gyökércsakrája veszedelmesen beindult és őrült forgásba kezdett, a borzongás a gerincoszlop mellett elindult felfelé, egy villanásra felrémlett a Kundalini kígyó, emlékképek a nagyon régi életekből, mikor még ez helyes volt - de nem avatkozott közbe. Elérte a tarkóját, felkúszott és beborította a fejét, már az egész aurája tűzpiros volt, szívdobbanására lüktetve, mint egy hatalmas vörös kehely. Gyönyörűnek látta. A csakrák egymásnak adták az életet, egyik a másik után lendült egyre gyorsabb pörgésbe, sorsdöntő csapást mérve a test hozzárendelt részeire. Alulról felfelé fókuszált rájuk, mire a homlokához ért, már szinte fájt minden porcikája. Minden sejtjével kívánta azt a másik testet, azt az egyetlen egyet a hatmilliárdból, amelyik pont azt hordozza, akire annyira vágyik oly régóta, aki mellett annyiszor elment anélkül, hogy felismerte volna. Viselhetetlen bizsergés, zsibbadt végtagok, lüktető erek, forróság, izzás, a késztetés, hogy mozduljon...még nem akarta, egyedül nem akarta. Ki ez az ember, aki ilyen erővel él benne? Mi közük egymáshoz?

Nem volt csalódott, hogy nem kapott választ...felvette delfintestét és belevetette magát a tajtékzó tengerbe. Hallotta a hullámok csobbanását, a víz alatt csendes moraját, érezte hűs simítását, boldogan ugrált, élvezte a hatalmas test zuhanását a végtelenbe...amire figyelsz, azzá leszel.

Vissza kell jönni, felkészülni az okkult nászra. A legnehezebb kinyitnia a szemét, már hallja a város zaját, a villamost, a radiátorban keringő víz zubogását, de a látás a legnehezebb. Lassan kinyitotta a bal szemhéját, a gyertya lángja, még nézte picit, néhány mély lélegzet, lezárni, mit le kell, visszatérni az életbe.

Felállt, szédült kicsit, de boldog volt, nyitott és elfogadó, alázatos és tiszteletteljes, isteni atomja feltöltve, fényével átöleli a Földet, minden gyarló emberi lelket, „áldd meg Uram őket" - kérte, „nyugtass meg mindenkit, mint engem".

Angyali mosolyra húzódott a szája, kimondhatatlan érzéshalmaz, majd ha már megint nem lesz szükségünk szavakra...

Kiment a fürdőszobába, igyekezett elkerülni a tükörképével való találkozást, még őrzi azt a szépséget, ami a fiú szemében tükröződött. Ha ő ilyennek látja, akkor ilyen is. Beállt a zuhany alá, élvezte a forró víz simogatását, percekig csak állt mozdulatlanul és tudatosította a vizet. Az angyalok teste, átölelik, körbeveszik, minden mocskot feloldanak és lemosnak róla, érzi, ahogy a tisztátalan tiszta lesz. Az a másik lény megint észrevétlen bekúszik a gondolatába, ösztönös mosoly, no meg a szokásos bizsergés aktivizálódása. Különös gondossággal teszi rendbe a testét, növekedik benne a nő, zsugorodik a nemtelen ember. Ez az este a játékról és a szerelemről fog szólni, amiben a fiú olyan jó partner. Minden szeglet rendben, most belenéz a tükörbe. Ő széppé és igazzá tette. A hála átölelte, megszabadult minden önzéstől, minden féltékenységtől, minden büszkeségtől, félelemtől és kételytől. Egynek érezte magát a Vannal. A fürdőből már a nő lépett ki, a hódító, az őrjítő, a bizalom magabiztossá tette. Az öltözködés nehezebben ment, mindennek tökéletesnek kell lennie, legyen vonzó és kirívó, de harmonikus a lényével. Szelíd tűzszellemek segítenek.

Elindulhat végre, járművek, emberek, élveteg bágyadtsággal, gépiesen járta végig az utat, már nem tudott másra gondolni, csak a fiú testére, titkos meghitt mosolyára, ahogy sugárzik, mikor ránéz a ledöntött falak felett...ártatlant imád...megrohanják az emlékek, mozdulatok, pillantások, mondatok, évezredes szeretet és tisztelet.

És végre kezdetét veszi a játék, egymásért, csakis a másikért. A találkozás misztériuma, nem néz a fiúra, nem mozdul, nem ér hozzá...az imádott halogatás. Nem bízik önmagában, minden sejtje lüktet, él, vágyakozik és birtokolni akar. Hozzásimulni, belebújni, érezni teste melegét, puha szája remegését, lélegzését, a vágy növekvő erejét, két egymást kereső szempár gyönyörét. Szeretné szabadon engedni a felébredt állatot, kezdjen hát vakmerő vágtázásba kéjes szerelmi kerteken át.... de nem!.....elhal a hang, duzzogva pusztul az ösztön, láncra vert vad titán.

Meghitt gyertyafény, félénk simogatás, fájdalmasan ünnepi tapintás, nedves tüzek szikrázva élednek, a két szív békességet lehel. „Tedd kezembe kezed, nyugtasson sóhajod, fogd csuklómat szorítva, félig hunyd le szemed és less meg"

Fekete csend zuhog és fehér bájjal vegyül, szellemük elröpül, provokatív cinkos kacsintással suhannak gyötrelmes buja tájakon...féltő vad ölelésben szaggatottan vonagló árnyak...riadt prédái a vágynak...ezt már megbeszélték odaát...dús kéjek tüze nem ernyed...mélyreható mozdulatok...bizarr harmónia, mi csillagfénnyel árasztja el kitárt ölét...az est tékozló pillanata...kettévált mennyezet......sötét az éj és a remény féktelen......nászi félhomály.........misztikus révület..........szent kegyelem............ellankadt élvezet.......

elszenderedik az illegális szerelem,

... igaz volt gyönyöre?

 


Kedvesem.hu társkereső - Misztikus révület - Társkereső Blog - társkereső,irodalom, társkereső blog Címkék: irodalom
Kedvesem.hu társkereső - Misztikus révület - Társkereső Blog - társkereső,irodalom, társkereső blog Megosztás
«« 
Vissza
Szólj hozzá!